arany lányom

„Valaha a klasszikus zene legnagyobb szupersztárjai közé tartozott, de nem a szocialista blokkban." 

A meleg amerikai zongoraművész, akiről utat is elneveztek.

A Fáy-nekrológ itt, és egy jóféle cikk az Economistban. 

Hogy nagyra tartott költőink egy része érzelmi fogyatékos, másik fele meg szemétláda. És így születnek a könnyfakasztó versek. 

Milyen egy politikus, ha a hétköznapi, emberibb arcát próbálják megmutatni? Valahogy ezt a pillanatot próbálja meg elkapni Peter Turnley fotóművész képei is Ceausescun, Nixonon keresztül, Thatcher át, egészen Putyinig. Képek itt.

A legbeszédesebb képek díját nálam ez a két-két fotó kapja, de csak egymás után rakva adják ki az igazi mondandót. Nem beszélve a színes és a fekete-fehér jelentéstartalomról, zseniális: 

A Ballade Pour Adeline című zongoradarabot 1976-ban komponálta Paul de Senneville és Olivier Toussaint, hogy így tisztelegjenek Toussaint születendő lánya, Adeline előtt. A számot rá egy évre Richard Clayderman kezdte el játszani. A meglehetősen nehéz darab ezután már-már a zongoraművész védjegyévé vált, minden fellépésén, zongoraestjén előadta. A mű annyira népszerű lett, hogy az utolsó zongora és szintetizátor tankönyvekben is megtalálható a kottája. 

Ezért lett nekem is kedves ez a dal. Tíz-tizenkét éves voltam talán, amikor megtanultam lejátszani a darab első felét, a második része akkor még nem ment. Ha van zongoradarab, amit mostanság néhány naponta legalább egyszer meghallgatok, akkor ez az. 

Kyle Landry, a fiatal zongoraművész most viszont egészen új, modernebb köntösbe bújtatta Clayderman darabját. A most megjelent videójában kevésbé puha eséssel, annál inkább dinamikusan és mereven játssza Adeline-t, ami így teljesen másképpen szól, mint Clayderman keze alatt. És hogy a klip végén magával cipeli a Yamaháját, valahol viccet is csinál az egészből.

a nagypapámon kívül, azok a zongora órák. Hét éven keresztül, hetente kétszer, plusz az otthoni gyakorlások. Azóta se csináltam semmit olyan lelkesedéssel és rendszerességgel, mint pötyögni a szintetizátoromon. Most jól jönne megint valami ilyesmi az életemben. No meg egy hófehér bécsi zongoráról is álmodom. 

„A szavazóbázisokat nézve, nekem van a legnagyobb többségem a miniszterelnök-jelöltségre.” (Vona Gábor, a Jobbik elnöke)

A lagymatag kampány oka adott volt: a választások előtt bő egy évvel már köztudott, a Fidesz fórját nehezen lehet letörni, ami nem is ment, így kétharmados többséggel kerültek be a törvényhozásba. A szocialisták két ciklus után ellenzékbe szorultak, de az újdonság – és némi megdöbbenés – erejével hatott a két új kispárt, az LMP és a Jobbik bekerülése, és a rendszerváltó MDF és az SZDSZ kimaradása. Elemzés a 2010-es kampányról. 

„Szeretnék egy biciklit.” (Kovács Pisti, az SZDSZ kampányarca) 

Gyurcsány vagy Orbán? 2005 végére világossá vált, a választási küzdelem a két vezér között fog lejátszódni. 2006-ra a politikai kommunikáció teljes perszonalizációjáról és leaderalizációjáról lehet beszélni, hiszen a két pártot egy-egy embert testesítette meg, így lényegében az emberek már nem pártok, hanem személyek között döntöttek. Elemzés a 2006-os kampányról. 

„Szabadulj meg a narancsuralomtól!” (az SZDSZ egyik szlogene)

A legdurvább kampánynak, a közvélemény-kutatások csődjének nevezték a 2002-es országgyűlési választásokat megelőző időszakot. Nem kétséges, az addigi négy választás közül ez a kampánykommunikáció volt a legzajosabb. Érdekessége abban rejlett, hogy valamennyi nyerésre esélyes párt már volt kormányon, így kérdéses volt, ki tudja ismételten megnyerni a választókat. A kampány másik esszenciája, hogy még inkább erősödött a kétpólusú politikai intézményrendszer. Elemzés a 2002-es kampányról. 

„Jön a nyuszi, megy a Gyuszi.” (a MIÉP egyik szlogene)

Azok az elemzők, aki a szocialisták újbóli győzelmét borítékolták, meglepődtek az eredményen, hiszen az MSZP népszerűsége 1998 elejéig töretlen volt. Horn Gyula nyugodtsága, mondván, „nincs más alternatíva", az SZDSZ „tartsuk a jó irányt” szlogenjével csendes, tét nélküli kampányra számítottak, ami végül csúfos szavazatvesztésbe torkollott. Elemzés az 1998-as kampányról.

(Torgyán József kisgazda vezér)

A bejegyzés címe Bihari Mihály egyik tanulmányából lett kölcsönözve. Szerinte az 1990-es választás megalapozó volt, mert a kampányt a negáció, az előző rendszer tagadása uralta, addig 1994-ben már ténylegesen a különböző alternatívák között lehetett választani, így az tekinthető első igazi kampánynak. Elemzés az 1994-es kampányról. 

„Úton lenni a boldogság, megérkezni a halál." (Rózsa Mihály, a Magyar Radikális Párt jelöltjének televíziós beszédéből)

1988 elejétől a magyar társadalom döntő többsége változásokat követelt. Májusban Kádár János leváltása a Kádár-korszak végét jelentette. A negyven évig tartó kommunista szellemi hibernáltság után a politika ismét versenyszerűvé vált. Megjelentek a háttérbe szorult konzervatív, kereszténydemokrata, agrár és populista pártok, eszmék. Az első szabad országgyűlési választásokat 1990. március 25-én és április 8-án tartották. Elemzés az 1990-es kampányról. 

Lóverseny, meccs, ring, mérkőzés. Mind a négy főnév a posztmodern választási kampányt jelenti. A politikai kommunikációban mára a választások váltak a legfontosabb kommunikációs hadjárattá.

Az idézetben említett média hatalmának szerepéről szól a következő bejegyzés, ugyanis a politikai kommunikáció vizsgálatánál elengedhetetlen nem figyelembe venni, hogy a tömegtájékoztatási eszközök milyen funkciót töltenek be a politikában, és miként járulnak hozzá a politika nyilvánosságához. 

Két, látszólag egymással köszönőviszonyban sem álló terület kapcsolata lesz a bejegyzés vezérfonala. A politikai marketing modellálása mellett szó lesz a politika professzionalizálódásának elméleti oldaláról, a spin doctorokról és a választástól választásig tartó időszakról, vagyis a permanens kampányról. 

„A kis műtét és nagy műtét közötti különbség sem az, hogy másik szakma kell hozzá, mindkettőben végig kell csinálni ugyanazokat a fogásokat, csak a nagy műtétben nagyobb a veszély, és nagyobb a tét. Ennyi a különbség a mosószer és a politika között is.” (Wermer András)

Wermer András, az orvosból lett spin doctor mondta ki először idehaza még valamikor a 90-es évek közepén, ha termékként definiáljuk a politikát, akkor azt ugyanúgy kell eladni, mint egy doboz Persil mosóport. Meglátása nem volt teljesen helyes. 

„Ne mondj nagyot. Mondj kicsit. Legalább valami mérhetetlent.” (Tandori Dezső) 

Politika nem létezhet politikai kommunikáció nélkül. Ebből az egyszerű megállapításból következik, hogy a kommunikáció egyidős magával a politikával. A politika első csírái egészen az ókori Görögországba nyúlnak vissza. Már ekkor is létezett egyfajta politikai kommunikáció, noha ezt a kifejezést sem Platón, sem Arisztotelész, nem használta, nem használhatta még. A politikai kommunikáció tényleges megjelenésére a XX. századig várni kellett.

Az Európai Unió Tanácsának soros elnöki tisztségének betöltése nem könnyű szerep, ráadásul Magyarországra nehéz időben került sor, hogy bizonyítson. Ennek tükrében a magyar elnökséget lehetne vagy csak jól, vagy csak rosszul is értékelni. Azonban bizonyos tényezők mindenképpen hozzájárultak, amiért Magyarország nehezebben tudta teljesíteni az elvárásokat.

Az alkotmányozás mindig kiemelt jelentőségű politikai aktus: Magyarországon 1989 után 2010-ben ismét meghatározó alkotmányjogi események kezdődtek. Az alábbiakban az alkotmányozási folyamat közel egy évet kívánom bemutatni, ezen belül is a kormánykoalíció alkotmányozásra törekvő szándékára fókuszálva, rávilágítva a folyamat gyorsaságának miértjére, és arra az alapvető kérdésre, hogy valóban létezett-e alkotmányozási kényszer, vagy „csak” a 2010-es választások utáni pártkoalíció jelentős politikai erőfölénye az oka annak, hogy 2012-től új alaptörvénye lesz Magyarországnak.

A karácsonyfára, ajándékba, vagy csak az ünnep közeledtével. A mézeskalács a karácsony kihagyhatatlan szereplője. Íme egy kedves (saját fejlesztésű) receptem.

Kis pártként a Jobbiknak kampánya során elsősorban arra kellett koncentrálnia – szemben a Fidesszel, vagy az MSZP-vel – hogy látható legyen, bekerüljenek a híradásokba. A 2010-es parlamenti választások kampány során a Jobbik volt az a párt, amely legdinamikusabban felismerte az új médiában rejlő lehetőségeket.

Az 1989-90-es demokratikus rendszerváltás nemcsak a politikát, a lappiacot is meglehetősen átformálta: teret nyitott a pártoktól, kormányzattól szabad sajtó eszményének. Beindult a privatizáció, a külföldi befektetőknek számára is megnyílt a piac, és a fogyasztói szokások is dinamikusan elkezdtek változni. A rendszerváltás legfőbb hozadéka: a módosított sajtótörvény kimondta a lapalapítás szabadságát.